|
Post by Araglin V. Endashom on Mar 28, 2010 11:21:56 GMT -5
A tengertől egészen az Alteu-folyóig tart. Két hágó vezet át rajta - az Uzov, és a Hergen -, ezek azonban télen teljesen járhatatlanná válnak. A hegy fontos kincseket rejt magában, így a bányászat igen jelentős itt. Többek között arany, ezüst, vas és réz vár a hegyekben arra, hogy kibányásszák őket. A hóhatár környékén népesebb barlangi ork és troll populáció él, akik a vadállatok mellett szívesen lakmároznak a bányászokból és az eltévedt utazókból is, így az állam időről-időre vadászatra küldi a hadsereget, illetve kalandozóknak fizetnek a segítségért.
|
|
|
Post by Araglin V. Endashom on Apr 3, 2010 7:27:27 GMT -5
Az ősz beálltával és a tél közeledtével egyre nagyobb mennyiségű forgalom áramlott keresztül a hegység két hágóján. A kereskedők siettek, hogy még legalább két szállítmányra idejük legyen, a kalandozók közül pedig sokan elhagyták Horn települését, amely a nyári hónapokban otthonukat jelentette. A havazás előtti hetek mindig igen nagy forgalommal jártak, hiszen ha leesett a hó, akkor a hegység két hágója járhatatlanná vált az olvadás megkezdéséig. Azt, aki ilyenkor elhagyta a területet, annak ellenére, hogy nyáron remekül elvolt az orkok vadászatával, senki sem kárhoztatta. A tél nagyon veszélyes volt a környéken, hiszen az éhes teremtmények lemerészkedtek odúikból, hogy megtöltsék a bendőjüket. Mivel a hágók kitaposott útjait sokan járták, egyesek úgy döntöttek, hogy azt kikerülve, mintegy megmásszák a hegyet. Ők főleg a felhalmozott tartozásaik visszaadását akarták elkerülni, vagy pedig hasonló ügy miatt látták jobbnak nekivágni a hegyeknek, és különféle ösvényeken vagy a hóhatár felett átvágni. Ugyanígy tett egy törp is. Vörös kabátját felvéve, a kardot oldalán tartva nekivágott a hegyeknek. Hónapokat töltött el a városállam területén, mindenféle munkát végezve. Volt ő testőr, hajóslegény és az utóbbi hetekben főállású kalandozó is. De sajnos a jó sört sosem vetette meg, és ha már megjött a kedve, szívesen leült egy-két kártyapartihoz is. Száz szónak is egy a vége: nagyon le volt égve, és annyi tartozást halmozott fel, amennyit egyhamar nem tudna kiegyenlíteni. Tapasztalatból tudta, hogy errefelé veszélyes egyedül bóklászni, ám fifikás egy törp volt ő ám! Amíg errefelé harcolgatott és bányászokat kísért, addig feltérképezte magának, hogy merre a legveszélytelenebb átkelni ezen a csúcson. Már napok óta ment, és tegnap már a hóhatár felé ért. Errefelé sosem látott orkokat, így teljes biztonságban érezte magát. Nyugodtan sétálva elővette pipáját, dohányt tömött bele, majd meggyújtotta. Ennyi öröme legyen az embernek az életben. Egy nagyot szívott a pipába, majd a füstöt kifújta az orrán. A pipát bámulva lépett még kettőt előre, majd nekiütközött valaminek. Felemelte a fejét, és egyetlen ép szemével végigmérte az előtte álló teremtményt. Egy ork volt az. Nem sok mindent tudott mondani, csak pipája mellett egy durva törp káromkodást engedett útjára. A következő pillanatban lesújtott az ork baltája, hősünk feje pedig jó pár métert repült a levegőben, gyönyörű ívet leírva, a nyakából pedig vörös vér spriccelt fel. A gyilkosa diadalmasan felordított, miközben az élettelen torzó a földre esett. Az üvöltés felkeltette az egyik környező csoport figyelmét. Városőrök voltak mind a hárman, egyik közülük íjász. Egy kisebb barlangban húzták meg magukat, őrjáraton lévő hat társukat várva, tűz köré ülve. A barlang egyébként egész tűrhető volt, hiszen a földön szalmazsákok feküdtek. Ők is azok közül voltak, akiket ősszel kizavartak a kényelmes helyőrségi barakkból, hogy itt fagyoskodjanak, és figyeljék az orkok mozgását. A standard vasvért helyett bőrpáncélt kaptak bundával, hogy az itteni hidegben ne fagyjanak meg. Persze ők csak az őszi hónapokat töltötték kint, télen visszahúzódhattak a kényelmes helyőrségi épületbe. Egyszerre pattantak fel, és siettek ki a barlangból. A katonák alig pár perc alatt elérték az előző csetepaté helyszínét. A földön meglátták a törp fejét, tőle nem messze nagy vértócsa éktelenkedett a hóban. A vérnyom folytatódott egy irányba, és a távolban, néhány fenyő között mintha mozgó alakot láttak volna. A csapat vezetője intett, és elindult, a másik kettő pedig követte. - Vajon mit akar az ork ezzel…? – kérdezte az egyikük suttogva. - Biztos bezabálni – felelte a másik katona. - Kétlem – vetette ellen az első. – Az orkok helyben enni kezdenek. - Biztos a családnak viszi – felelte a parancsnok csendesen. – De most kuss, mert még észrevesz minket! - Lehet meg kéne nézni hova megy – mondta azért az első katona. A parancsnok nem felelt, csak csendben követték a hullát hurcoló orkot. Ahogy egyre közelebb értek a lényhez, úgy vált a kép egyre bizarrabbá. Az ork ugyanis nem a földön húzta az élettelen testet, hanem a vállára vette, és igen óvatosan mozgott vele, nehogy valami kár érje. Időközben lőtávolságon belül értek, és az íjász felkészítette az íját, hogy lelője vele a gyilkos teremtményt. Azért előtte még kérdőn a parancsnokra pillantott, az pedig pillanatnyi tétovázás után megrázta a fejét. Tehát ugyanolyan óvatosan követték tovább az orkot. Vagy negyedóra kutyagolás után érkeztek el egy tágas barlang bejáratához. A barlang bejáratánál senki sem állt, az ork pedig besietett a tátott szájként meredező bejáraton. Ezek után gond nélkül elmehettek volna, hiszen innen már csak közölni kell a többiekkel ennek a helynek a fekvését, és egy százfős sereg fél óra alatt kipucolja. Ám a kíváncsiság győzött a józan ész felett. Mikor elindultak befelé a barlangba, egyikük sem sejtette, hogy az esemény, amelybe belecsöppenek, végső soron az egész világra hatással lesz…
|
|